Maradék magyarok (1919)

[jegyzet]

Magyar óda 1916-ban

1916. október

Tépett vitéz, hősök legszépe hajdan,
Most tenmagadnak gyászos rejtelem,
Legelső mindig merni, hullni, bajban.
Mindig kimart az osztályos szeren;
Világ csodája, hétország reménye,
Nagyúr-gerinced be méggörnyedett!
Mondd, rozzant harcos, Jóisten szegénye:
Meddig tékozlod nemes véredet?

Itt állsz, egyhelyben, amióta lettél,
És omlik egyre melledből a vér.
Tán írva van, hogy mártírnak születtél,
Hogy gyilkoltassál, mindig másokért!
Itt állasz most is, vérző vén kolosszus,
Sarkad Kárpát kövébe nőtt bele,
Meztelen melled életedre-bosszús
Hét óriásnak marja pőrölye.

Roncsolt kezedben mázsás régi szablya;
A régi jó vas csak előkerült!
És húsod is a régi nyűg harapja,
És fojtogat a régi keserűd.
Karddal karod a sors betűit rója,
De amit írsz, másé a gondolat.
Melled sövénye más vetését ója,
S honn recseg a föld tenlábad alatt.

Fönn, árva hős, világ baját borongod,
Lenn: patkánynép mardossa combodat;
Setétlő véred úri garral ontod,
S hűlő eredre száz nadály tapad.
Más nép homlokát égnek magasítja
Döntő nagy erő, daliás mérés;
Teneked, tennen nagyságod avíttja,
Dalia-voltod is istenverés!

Zuhatag öklöd (oly súlyos a bajban!)
Hogy simul honn majd könyörögni szét!
Szavad elontod győző riadalban,
Honn a te hangod: koldus-halk beszéd.

Ott, vak titán, a Péliont meg Ossát
A véres égre másokért veted:
Honn köszönöd, mint alamizsna rosszát,
Aminek omló telje a tied.

Mindig is így volt: Kardod ha letetted,
Nagy voltod napja tüstént beborult.
Harcon akitől a legjobb is retteg:
Tomporon rúghat minden nyomorult.
Ám kérnél, hogyha kérni kell bilincset,
Jobbtól, akit szolgálni becsület,
De vagyonod és véred és gerinced
Akiket hizlal: tennen szemeted.

Ó tehetetlen hősök népe, népem,
Édes szülém, létedért rettegek!
Az ítélet setét esztendejében
Mit kérjek Égtől áldásul neked?
Győzelmet? Jaj, én boldogtalan, látok:
Kísértet jár a győzelem megett:
Gőg, szenny és minden ártó régi átok,
Régi penész és újdon őrület.

Jóságos Isten, végzetek vétője,
Téged hívlak, de kérni nem merek.
Add nekünk, amit ránk írtál előre,
ítélet és irgalmazás tied.
Jóságos Isten, jövendőnek atyja,
Hívlak, a nagy dőlésnél légy jelen,
Add: önmagát e nemzet megragadja,
És meg ne ölje, add, a győzelem!

Ének minden emberhez

1916. november

Testvéreim, maradék magyarok,
S ti más testvérek, messze milliók,
Akik értetlen ámuló szemekkel
Hajtjátok a rettentő kereket,
A tébolyult Sors óriási gépét,
Amely pokolnak csépli, ami mag,
És csak a polyvát hagyja meg a földnek -
Öngyilkos hősök, ártatlan bakók,
És ti szegény esettek, éhesek
És rongyosok, fosztott-fészkű anyák,
És gyermekek, kik gyötrelemre lettek. -
Mind, mind velem, szegény, bús emberek:
Testvérek, sírjunk!

Viselős az idő! -
Meg kell születni már, meg akar már születni
A förtelmek esztendejének
Pokolméhében a nagy szabadító:
A könny! A közös, szent, emberi könny!
Sírjunk, mind, mind együtt! Soha még
Így nem éreztük, hogy egyek vagyunk.
Egy szó szaggatja mellünk,
Egy bélyeg ég a homlokunkon,
És Duna, Szajna, Boszporusz fölött
Egy hallgatás, egy téboly, egy gyalázat.

Testvérek, merjünk hősök lenni már,
És merjük már megmondani magunknak,
Hogy sebet kapni fáj,
És sebet adni fáj,
És minden fájás fáj mindenkinek.
Testvérek, merjünk hősök lenni már,
Acélozzuk karunkat ölelésre,
És merjük már elsírni azt a könnyet,
Embervoltunk, embernagyságunk könnyét!

Sirassuk immár siralommal
Szegény magunkat.
Mind, mind, mind bűnösök vagyunk!
Kik őrült kézzel újra összezúztuk
Emberségünk királyi Bábelét,
Kik gyilkossá gyaláztuk a tudást
S a szűz erőt hóhérrá aljasíttuk,
Szentségeinket akik megtapostuk
És nemet mondtunk minden régi jónkra.

Sirassuk immár árva fiainkat,
Akiknek vérben virradt föl a reggel,
S az első, amit láttak, förtelem volt;
Kiknek nem nézhet apjuk a szemükbe,
És akiknek újra kell kezdeni
Előlrül mindent.
Sirassuk véres Krisztusunkat,
Kinek melléről a szelíd tanítványt
Felrántottuk és a csodálkozó
Kisdedeket térdéről felcibáltuk;
Kit megtagadtunk mind a gyilkosért.

És sirassuk az Istent,
Akinek dús kezéből kicsavartuk
Az áldás mannájának kosarát,
És szabadságunk setét erejével
Kényszerítettük: legyen az ítélet
Rettentő Istene.

Sírjunk, testvérek!
Kik a teremtés ember-koszorúját
Szennybe tapostuk: nincsen más remény
A bukott földnek mása nem maradt.
Ez tán még felhat a fekete Égre,
Megharmatozza fertezett szívünket,
És lehetünk még egyszer emberek!

A költő háborús imádsága

[jegyzet]

1916. december

Míg emberhúson hízik a föld,
És Káin őrjöng és üvölt,
És forr az óriás sátánkatlan:
Nézek, némán és mozdulatlan.

Hallgatok. És hallgatni jó,
Mikor a szitkoké a szó,
S rekedt himnuszok harsonálnak
A gyűlöletnek, a halálnak.

Hallgatok. És hallgatni jó.
Hagyj hallgatnom, Mindenható!
Ne hagyd kitörni, könyörű ég,
Komorult szívem keserűjét!

Csak egyet kérek, Istenem:
Átkot ne engedj ejtenem,
Fojtson meg inkább néma mérge,
De meg ne mártsam ajkam vérbe.

Sírókkal sírni tanulj, szívem,
És várni, várni csendesen.
Halkan, dalom, halkan imádkozz.
Átkozott legyen, aki átkoz!

Tavaszi kórus

1917. május

A föld:

Harmat nevet kövér haraszton,
Simogató nap kelteget.
Én elkínzott, fáradt nagyasszony,
Télből és vérből ébredek.
Tavasz van. Új csírák mozognak,
Méhem új élettől remeg.
És, egyformán mindnyájatoknak,
Kitárom telt emlőimet.

Az ég:

Legyen a föld szép Isten-asztal,
Rá langyos esőt hullatok,
És mosolygok meleg malaszttal,
S adok Krisztust és dús napot.
Békélten borul fölibétek
Békélten borul fölibétek
Kék ölelésem, boldogan.
Legyetek boldogok és szépek,
Hadd lássam bennetek magam.

Az ember:

És én a földet összetúrom,
Méhébe ásom poklomat,
S az ég meleg szívébe fúrom
Tűzhullató vak szárnyamat.
Nem kell a Krisztus! Legyen átok,
Sötét és Sátán: akarom!
Véres szememmel amit látok,
Marcangolom, marcangolom!

Az Isten:

„Látván pedig Isten, hogy nagy az emberek
gonoszsága a földön, és a szívnek minden
gondolata gonoszra figyel minden időben,
megbáná, hogy embert teremtett a földön.”

(Mózes első könyve, hatodik
fejezet, ötödik és hatodik vers.)

Éjszaka 1917-ben

1917. november

Nem, nem! Mostan aludni nem lehet!

Hiába függöny és hiába zár:
Az ablakon, e szörnyű, zárt szemen
Benéz, rám néz, az őrült éjszaka.
A csend, a csend fülembe hársonálja
Az iszonyat őrjítő némaságát.
Nem! Hazudik a csend:
E hallgatással százezernyi átok
Kendőzi magát alattomosan,
Gyötrött agyakból százezer sikoly!

Halljátok a csendet, a képmutatót?
Bajkál fenyérén, dérnek éjszakáján,
Könnyek savától sárgán hánykolódik
Rothadt szalmán egy kúnsági legény
És ezt nyögi álmában: „Őszi szántás!”
„Dordogne!” – kiált egy francia fiú
Egy szürke, számozott barakkban.
Délről, a tenger tiszta kék szelében:
„Szerelem!” – búgja egy nápolyi lány.
„Halál!” – üvölt egy ágyúból a Sátán,
És vérével hörögve hány keresztet
Egy haldokló öreg muzsik.

Nem, nem! Aludni nem lehet. Az ágy,
A ház, a föld vad táncot jár alattam.
Megfúladok!
Ezer szívem van, és bódult iramban
Dobol bennük vad indulót a vér.
Ezer mellem van, és átverve mind!
Rabház sötétje rám húz ráncokat,
És én vagyok korbácsos porkoláb.
Engem gyilkolnak odakint,
És én vagyok a gyilkos is, szegény,
Százszor szegényebb, mint aki halott.

Halljátok: a vén átkozott,
A föld, a föld ottkint hogy hánykolódik!
Mint vadkan tépi csattogó fogakkal
A rájatérdelt óriás vadászt:
Úgy sír a föld, tajtékzón, tehetetlen.
Valaki térdel tiprott tagjain,
Egy ismeretlen, óriási Árnyék.
Két combja közt vonaglik a világ,
Torkát marcongja két jeges marok.
És súlya, mint a kétségbeesés,
Elbírhatatlan és ordíttató.
És arca nincs a Rémnek! Iszonyú!
Nincs útja hozzá békítő sugárnak,
Nincs esdő hangnak hallomása nála,
És nincsen ajka szánalom szavára:
Nagy, képtelen, világtalan ködarc.
Ránézni: az ítélet!

Jaj, mondjátok, hogy álmodom,
Mondjátok a földnek, hogy álmodik!
Ön bűnei borától részegülten
Talán csak alszik a világ,
S lidércnyomás csak mindez iszonyat.
E jéghideg gyöngy roskadt homlokunkon
Nem a halál veríték-hírnöke:
Tán egy szülemlő hajnal harmata!

Akárhogyan: Beteg a föld,
Vad kínokat vajúdik a világ:
És én vagyok a meztelen ideg,
Mely minden fájást egymagába nyel.
Az emberállat fertőztette föld
Bennem sikolt a zordon ég felé:
„Nézz ránk, te Isten: Itt fekszünk előtted.
Ezzé csigáztuk alkotmányodat!
Mi már kimondtuk legvégső szavunkat.
Nincsen tovább. Most terajtad a sor!”

A hatvanéves Prohászkának

[jegyzet]

1918. október 10.

A véres sár üvöltő tengerében
Egetkérő kolosszus módra állsz.
A századnak kiáltó Jele vagy,
Fáklyája te az evangéliumnak,
Amelyet Isten élő ujja gyújtott,
Hogy lomhanyíltú, kishitű szemünk
A titkok Arcát lássa mély tüzednél.

Széles és mély az evangélium
És véghetetlen gazdag rejtekű,
Mint élet és teremtés, mint az Isten.
És szól egyenlőn minden századokhoz
És mindeneknek egy Igét beszél,
S elébük szórja roppant kincseit.
És jő a század tágranyílt szemével,
Jön, jön feléje félőn, csendesen,
Szegény keblébe rettegőn takarva
Önizzadtának árva kincseit,
Hódító kézzel amit elcsikart
A Természettől és a Rejtelemtől,
S az ismeretlen evangéliumra
Idegenül és aggva, félve néz.

De férfi támad az Isten kezéből
Önnön keblében a szomjas világnak,
Ki önnyelvén beszéli az Igét,
És úgy beszél, hogy a Krisztus beszél,
S a század lelke sír föl szózatán,
És benne zúgnak az örök szavak
És ónak, újnak emberkincsei
Ó fogyhatatlan sokszavú Igazság!
Ó drága, szép, nekünkvaló beszéd!

Görög ajakkal Athén piacán
Pál prédikál a bőszavú görögnek,
S a sziklaszívű Róma harcosához
A sziklává-lett Aggastyán siet.
Ágostonok, Ferencek és Tamások
És annnyian a legnagyobb nagyok:
A győzedelmes Krisztus kürtjei,
Az Istenszónak emberajkai,
Győző és győztető nagy Életek,
Ég s föld között világló büszke Tények,
Akikben újra s újra egybezengett
Az Akkornak az Isten és az ember.

Mánknak eleven Evangéliumja,
Tiprott szívünket hadd hozzuk neked!
Kisajtolt lelkünk maradék javával
Hadd köszöntünk e szívnyitó napon.
Ó mindnyájunkért búgó s vérező szív,
Te legjobban tudod, hogy kínzatunk,
Hogy gyötrelem magyarnak lenni most,
S embernek lenni szégyen és csömör:
Keresztények ha mostan nem lehetnénk,
A borzalom közt nem látnánk sugárt.
Egyetlen csillag az öngyilkos éjben,
Mosolyogj ránk és maradj itt velünk!
Egyetlen dallam a pokoli zűrben,
Szólj, szólj nekünk és énekeld belénk
Az élő Jézust s zengő lelkedet.

Sikoltás

1918. október 2. Fiume elfoglalása.

Jaj, jaj, ítélet, magyarok, magyarok!
Régi jaj, új bűn, mind ránk kavarog!

Kábult szemmel néz rátok a Kárpát,
Visszítja Dunátok yérfanyar árját.

Kérdez keserűn tenger és Tátra:
Magyarok, magyarok, mi van még hátra?

Itt van a jajnap! Még mire vártok?
Nyakunknak mérve látjátok a bárdot!

Testünkben orúl fent kés benne rezeg.
Torkunk tépik vérlepte kezek.

Minden, minden vérben kavarog!
Mi lesz mivelünk, magyarok, magyarok!?

Mások, minden, tudják, mit akarnak,
Mind, mind, valamerre, élnek, akarnak.

Rothadt kötelek ropogva hullnak;
Máséra zsiványok – de ököllel! – nyúlnak.

Vert igazak, mások, de vállon vállal,
Néznek farkasszemet harcos halállal.

Csak mink – a fejünknek már a harang kondul! –
Feküszünk, aluszunk keserű-bolondul.

Kint: birkák módjára hullunk, másnak,
Bent: tépjük a torkát vadul egymásnak.

Várjuk vigyorogva – bárgyún vonagló
Már-már dögtest – hogy sújtson a tagló.

Várunk – jaj, jaj! mink legutolsók! –
Kegyelemből, mástól, festett koporsót.

Magyarok, magyarok, bűnös a jajjotok!
Magyarok, magyarok, igét halljatok!

Jóit az Isten mind elibéd rázta:
De te maradtál vak és parázna.

Ellened ostorát zúgatta százszor:
Te talpra nem álltál az ostorozástól.

Imhol utólszor veti rád öklét,
Most legutólszor hív az öröklét

Feketén dördül vérveres égbolt:
Vagy leszel temagad, vagy – elég volt!

Magyarok, magyarok, harsan az óra:
Feltámadásra vagy búcsúztatóra!

A rokkant éneke

1919 június.

Világverő, nagyságos nemzetek,
Kik tort ültök a vert világ felett,
S ti is, boldog először-megtepertek,
Kik alázatban magatokra leltek,

S te Úristen, ki messze-messze vagy
S rég eltakartad tőlem arcodat:
Itt áll előtted s némán várja sorsát
A legutolsó: rokkant Magyarország.

Tudom, számomra nincsen irgalom,
Hiába kérne koldus félkarom;
Tudom, meglátni fertezettet vétek;
Nem is nyújtom mankómat elibétek.

Egy árva szó csak, amért reszketek,
Egy árva szómra hogy feleljetek;
A haldoklót is egyszer szólni hagyják,
Halottat is haranggal elsiratják.

Egy haldokló nép véres ajka kérd.
Isten és ember, szóljatok: Miért?
Merthogy meghal egy ezeréves élet?
Isten szép műve merthogy ördögé lett?

Merthogy minden gyökérig rontatott,
És megmérgezték méhben a magot,
Hogy a halálnak keljen a kelendő.
Miérthogy meghalt itten a jövendő?

Állok, egyhelyben, béna, bús titok,
Valaki egyszer ideállított:
S azóta nincsen vérverés a földön,
Fejemen amely át ne hömpölyögjön.

Ködös szemmel, öt őrült éven át,
Tépem elétek mellem patakát;
Tele marokkal, tébolyultan, bőszen
Fekete vérem ég felé esőztem.

Hallgat minden Keleten, Nyugaton,
Én kárhozott, csak én nem nyughatom.
Öngyilkos görccsel, meredt-akaratlan,
Tépem a mellem, tépem szakadatlan.

Miért? Miért? Nagyok, feleljetek!
Miért e rémség? Értem? Értetek?
Ennen bűneim mérgei maratnak?
Vagy tiértetek kellek, áldozatnak?

Mert a vérem ha áldássá lehet,
Ha izmosíthat embergyökeret,
Ha jóimat belétek itathatja:
Akkor legyen az Isten akaratja!

Akkor a Rokkant meghajtja fejét,
Összeharapja végső erejét,
S ki értetek hull kilenc századéve:
Végső áldást ad rátok félkezével.

De ha nem hoztok új-világ-magot,
Ha meg nem száll a lélek rajtatok:
Reszkessetek, mert világbontó roppant
Átokkal omlik sírjába a Rokkant.

Magyarok gyónása

1919 július.

Ama régi híres döntő magyaroknak,
Kiknek sírjain most kányák marakodnak,
Marék maradéka, fáradt fogyatéka:
Gyónjuk gyónásunkat nemzetek elébe,
Nemzetek-ostorló Úristen kezébe.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!

Gyónjuk legelsőben honni hevertünket,
Szalonnás körömmel kártya-kevertünket,
Keletet ásító, valóság-másító
Bolondító bortól fátyolos szemünket.
Gyónjuk gyönyörűjét délibáb meséknek,
Piros pántlikáját régi dicsőségnek,
Magyari jövendőt, álmodott szivárványt,
Sült-galamb-lesését, szalmán szundikálván;
Részeg magabíztunk, mikor hétszer vérzünk.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!

Gyónjuk másod szeren úri-pazar markunk,
Németnek, zsidónak, mindenki mohónak
Csordulatig amit tékozlani tartunk.
Valaki fülünkbe szép szót furulyázott,
Minden javainkból pőrére kirázott.
Mindent oda, mindent, ingünket, utolsót,
Holt szülénk sírjából a deszkakoporsót:
Zsíros üstökünket csakhogy le ne nyessék,
Nemzeti tokánkat hájjal kenegessék.
Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!

Gyónjuk legutólszor legutolsó vétket,
Gyónjuk égnek-földnek a legfeketébbet.
Mikor az ördögnek mindent odaadtunk,
Csillagot az égről, a földet alattunk,
Amikor béklyóztak örökös robotra,
S lettünk a világnak ebül rugdosottja:
Akkor, orcátlanon, cigányok módjára,
Álltunk vigyorogva világ piacára,
Szóval megtagadtuk jó régi nemünket,
Csúfságra cséréltük magyar szép nevünket,
Tisztes apáinknak sírja fölé köptünk,
Istennek, embernek arcába röhögtünk,
Önnön ganajunk közt táncra kerekedtünk,
Isten, ember előtt fertelemmé lettünk.

Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk!
Kegyelmes Úristen, ne kegyelmezz nekünk!

Óda a paraszthoz

1919 július.

Tebenned bíztunk eleitől fogva,
Jövendőnk titka tebenned virraszt:
Elátkozott királyfi,
Kopott, vén Tiborc, keserű Paraszt!

Minden leromlott. Mindent szertehordtak:
A tető zsúpját bőjti vakszelek,
Búzát a törvény, jószágot haramja,
A szép barázdát elszántotta szomszéd:
Ragyás falak körül kopottan ásít
A gyomkiverte puszta őstelek.
És állasz, ócska szűrben, rongyos zsellér,
Egyesegyedül a dúlás felett.

Így álltál mindig, jégverés ha zúdult,
Ha híztak rajtad éktelen herék:
Sajnáltál mindig szóra szót,
És ha az örvet nyakadba vetették,
Szótlan szelted a rabság kenyerét.
Oda se néztél töröknek, tatárnak,
Szemed se rebbent a halálnak,
Csak a markod szorult ökölbe néha
S begyűrted a süveged tetejét.

Mállott múltból kiszakadt maradék,
Magad most is, mint századokon voltál,
Állsz, és körötted új litániák:
Haldokló füstben a hajdani oltár,
S vérveres ködben, vacogó ajakkal
Idegen istent imád a világ.
Idegen istent, kézzel-írott képet,
Mit nem ismertek az ekés apák;
Nem köztünk termett se szentje, se papja,
S az anyaföldet kéri áldozatra
És ezer évnek testámentomát.

Jaj, urak tartják tenyerük alája,
Görnyedt hátakon már terped a bálvány!
Poltron népei vakult magyaroknak
Magyar Istenre versenyt agyarognak.
Rád is Tiborc! – pedig a magyar égen
Szemedben ég ma egyetlen szivárvány!

Te szemedben, mely hunyortalan állja
Aratáskor az alföldi napot;
Te szemedben, amelynek mélyén
Öt évnek véres nemeréjén
A néma villám százszor átcsapott.

A te szemedben hallgatás ült,
Mikor a világ kapcsai recsegtek,
S a minden-gyűlölet dala
Torlott a fekete egeknek.
És most, mikor kezet fogott a sátán
És a világveszejtő őrület:
Egyetlenül és titokzatosan
Ül hallgatásod a világ felett.

Most már hallgatnak nálunk mindenek.
Férges volt minden, ami nem te voltál,
És önnön férge emésztette meg.
Te vagy itt most egyetlen elevenség,
Titok, megváltás, magyar szentség.
Haljon meg, ami volt.,
Paraszt, beszélj,
Teneked van még mondanivalód!

Napkölte van!

(1919 szeptember)
(A magyar cserkészeknek)

Fonnyadt eszmények avarán,
Kiégett lelkek fáradt törmeléke közt,
Reszketve nyíló hajnalég alatt:
Nézzétek, ott áll, ott áll
Egy hófehér alak!

Honnan jött? Mit akar?
Mintha itt állna örök óta,
Talpa a földbe úgy-úgy belenőtt,
Az anyafölddel olyan-olyan egy:
Karcsú bokája tán gyökérbe fut
És szétgyökerezik inda-mód a mélybe,
A termő szívnek közepéig,
Amely a magba életet dobog
És láthatatlan aranyereken
Tokaj méhébe szűri őstüzét.

Szemében csend,
Az eljövendő élet áhítatja.
Az Alföldön, távol tanyák körül
Húsvétvasárnap hajnalán köszönti
Az új vetés e csenddel a napot.

És mosoly a szemében,
Olyan mély és olyan komoly,
Hogy látom benne a balatoni égnek
Rózsálló-kéklő alkonyatját,
És hallom búgni a vén Bakony felől
A rengeteg remete-énekét.

Orcája tiszta és fehér,
Mint egy új és csodálatos virág,
Amely nem ismert szennyeken,
Trágyák dombján és hulla-rothadék közt
Merészen szökkent hófehér sziromba,
És szennyes eső nem fogja fehérét,
Lepereg minden győző szirmain.

Hogy hull pedig rá minden, ami rontó!
Sorvasztó számum mérgezett szívekből
Hogy fú feléje férget és halált!
És mennyi kullog marni körülötte
Kivert, kullancsos, nyálagyilkos eb!
Ha fogna rajta gyilkos szemverés,
Hány szemből szúr ölő mirigy feléje!
De ő csak áll és ép és mosolyog!

Testvérek, akik bíztok és remegtek,
És akiknek lelkéből lelkezett
E drága, szép fehér magyar virág;
Kiknek tornyosodó prófétalelke
Imádságos, szerelmes áhítattal
Szomjúhoz új, termő csodát:

Nézzétek, ott, e szűzi sziklahomokon
Titokzatos, nehéz rovások égnek,
Nagy fundámentomos magyar igék:

„Én vagyok az eleven Újság,
Én vagyok az építő élet,
Én vagyok a kelő magyar.

Adatott nékem ólmos ércököl,
Adatott nékem szerszámos marok,
Adatott nékem alkotás.

Akarok lenni élet,
Akarok lenni ország,
Akarok lenni én.”

Testvéreim, föl a szívekkel:
Napkölte van!

Szökj fel, álmos óriás!

[jegyzet]

Induló

Szökj fel, álmos óriás,
Isten szép magyarja!
Hadd legyen napújulás
Annyi béna jajra.
Lélek jöjjön és gerinc,
Férfiúi kar.
Félre most, akik tagadnak!
Szembe nézz a virradatnak,
Ébredő magyar!

Félre mostan, aki fél,
Aki merni nem mer!
Férfiúnak aki fél:
Most nekünk nem ember.
Átok-ölte roncs-hazád
Megváltót akar.
Krisztuson tölt új szíveddel
Légy te most a Húsvét-reggel
Nagyhitű magyar!

Tűzben-ércült új karok,
Ássuk el a régit!
Tiszta vér és vasmarok
Új világot épít.
Szerte szenny és törmelék
Régi bűnt takar:
Férfi kell a régi résre,
Nemzet-újra-építésre,
Alkotó magyar!